Nos ezzel a bejegyzéssel még valóban tartozom, Nekik is, és Nektek is, akik kérdeztétek. 

Tehát: szeptember 6-tól voltam kórházban preventív és megfigyelő jelleggel. Az első hétvégére még hazaengedtek, de a másodikra már nem. A doki elmagyarázta, hogy a távolság miatt legalább 2 óra, mire műtőasztalra jutok szükség esetén, beláttam, hogy igaza van, és nem szívóztam tovább. A terhes osztály egyébként eléggé szanatórium szerű, hiszen itt többnyire nem beteg kismamák vnnak, hanem olyanok, akikre vigyázni kell, esetleg valamilyen probléma miatt megfigyelés alatt vannak. Velem tényleg nem törődött senki, a vizitek alkalmával 5 másodpercet szántak rám, többnyire megnézték, milyen könyvet olvasok. 

Halálra untam volna magam, ha nem jönnek be hozzám olyan sokan. K minden nap jött, de ezen kívül barátok sora és persze a családtagjaim is. Komolyan meghatódtam. 

Azért Pumicica mindig tudja szinesíteni az életet, ha éppen unalmas. Egyik nap kikéredzkedtem a főnővértől egy kis fagyizásra a mekibe. A kórháztól három lépésnyire kibicsaklott a bokám és négykézlábra akkorát estem, mint egy ház. Szerencsére a hasam nem ért le (még jó, hogy nem növesztettem túl nagyra), de azért jól megijedtem és persze rohadtul megütöttem a térdemet, tenyeremet. Nálam jobban már csak a környéken lévő emberek ijedtek meg, akik közül többet a mentőnek kellett volna elvinnie. A legjobb az volt, hogy egy nő beinvitált a boltjába egy pohár vízre - mert a víz ivása köztudottan meggyógyítja a vérző térdet:) Mindegy, a jószándékot kell nézni, és tényleg nagyon segítőkészek voltak. Persze nem mertem bevallani a kórházban, nehogy gondja legyen belőle annak, aki elengedett, csak az orvosomnak mondtam el négyszemközt, de ő is azt mondta, ha nem ütöttem meg a pocakot, akkor nincs gond. 

A szülés napját az orvosommal közösen tűztük ki, pontosabban én választottam, ő azt mondta, ha figyelembe tudom venni az időbeosztását, akkor kedd vagy csütörtök legyen. Én a keddet választottam, mert mielőbb szabadulni akartam, azon a két napon a babák szempontjából már nem sok múlik. Utólag egy érdekes számmisztika is kijött belőle: az én születésnapom 09.09. a babáké 09.18., a 18 ugyebár 2x9. Vicces nem? ráaádásul az ő számaik is kilencesek, ami a számmisztika szerint kitűntetett szám. 

Szóval mi kitűztük a napot, az volt a kérdés, hogy a babák megvárják-e. Menet közben volt két komolyabb hidegfront is, de velem nem történt semmi. A környező ágyakon már mindenki megszült, olyanok is, akik mögöttem jártak, de velem csak nem történt semmi. Egyszer-kétszer éreztem valamilyen jósló fájás szerűt, de semmi nem történt. A szülésznő megnyugtatott, feküdjek le nyugodtan, ezt nem lehet átaludni:) Az osztályos orvos végtelen szimpatikus volt, minden alkalommal vigyorogva közölte, hogy már megint nem:)

Lényeg a lényeg, nem történt semmi. Azután eljött a nagy nap. Hajnalban - nem tom miért kellett ezt 5-kor csinálni - megkaptam a beöntés-borotválás duót - nem volt olyan szar, mint amilyenre számítottam, utána ctg-t kellett csinálni. Persze nehezen ment, mert a babák olyankor aludtak és én nem ehettem-ihattam semmit, hogy felkeltsem őket. Azután vártunk. 11-re voltam besorolva műtétre, de befutott elém két sürgősségi császár és csak egy műtő volt, úgyhogy 12 után keveredtem fel. Addigra már mondjuk vattát köptem és rohadt álmos voltam. K persze már ott volt és lazán próbáltunk beszélgetni, hogy elüssük az időt, de nem nagyon sikerült. 

Végül betereltek a műtőbe. Elsőnek egy vietnami fiút láttam meg, gondolom medikus lehetett, azután bekött egy sereg ember és felszerszámoztak. Az aneszteziológus doktornő borzasztó kedves volt. Elmagyarázta, hogy hogyan fogja csinálni az epidurálást. Megkérdezte, hogy bejön-e a párom, mikor mondtam, hogy nem, akkor mondta, hogy ő fog a helyére ülni a fejemhez és mindenről tudósítani fog. Az epidurálás szépen hatott, nagyon fura érzés volt, mert a lepel alatt a kezem hozzáért a lábamhoz és olyan érzés volt, mintha egy szivacshoz nyúlnék:)

Megkezdődött a vagdosás, nem fájt, de éreztem mindent, pontosabban a nagyobb mozdulatokat igen, a vágást nem és szerencsére nem voltak mindenféle rémes szörcsögő hangok sem. Elsőnek Ginuska érkezett (pedig az utolsó UH szerint Áron lett volna az A baba, de szerintem az a nő egyszerűen béna volt, a súlyokat is elmérte), farosan, 13.41 perckor. Abban a pillanatban, hogy kiemelték, hallottam, hogy iszonyú erővel üvölt és akkor már megnyugodtam. A szülésznő egy pillanatra megmutatta, de annyira be volt bugyolálva, hogy nem sokat láttam belőle, csak egy szürkés színű kis lényt, mondták, hogy gyönyörű (gondolom, mindenkinek ezt mondják:). Rögtön utána, 1 perccel később érkezett Áron, lábbal előre, őt is megmutatták egy pillanatra és elvitték. Szintén nagyon erősen, hangosan sírt. Innentől már folyt a könnyem, a doktornő meg is kérdezte, hogy ugye csak a boldogságtól. Amúgy kétszer-háromszor rosszul lettem a műtét alatt, azt éreztem, hogy el fogok ájulni és mindenáron fel akartam ülni, persze nem tudtam. A doktornő mondta, hogy ad gyógyszert, de elájulni nem fogok, mert 100 a vérnyomásom, de azért fel-le szaladgált az érték végig. Végül összestoppoltak és kivittek az őrzőbe. Nagyon vicces volt, hogy mindent hallottam és bár azt hittem, hogy kicsit kába vagyok, az vietnami sráccal folytatott angol párbeszédet is tudtam követni és érteni. 

Amíg én még a műtőben voltam, a babákat levitték a szülőszobára, ahová K elkísérte őket és a telefonommal csinált pár képet, hogy legalább meg tudjam nézni őket. A babákat letisztogatták, megmérték. Ginuska 2340 gramm és 43 cm volt, Áron pedig 2400 gramm és 46 cm. K visszajött hozzám és elmondta, hogy gyönyörűek és picik és minden rendben van velük. Megfigyelésre elvitték őket a PIC-re és éjszakára melegítő alá tették őket a kicsi súlyuk miatt. Este elmehettünk megnézni őket, K visszajött és elkísért. Nagyon-nagyon picik voltak. Pucéran csak egy pelusban feküdtek egymás mellett hason. Az egyikükön egy kis rózsaszín kendő volt a pelusra terítve, a másikukon világoskék. Felemeltem és alatta a pelus fenekén egy nagy A illetve B betű volt:) Sajnos nem volt nálam telefon, hogy lefényképezzem őket. 

Másnap reggelig maradtunk az örzőben, amikor nekem jött a fekete leves. Ugyanis nem tudtam felkelni, pontosabban felkeltem, de rohadtul szédültem, úgyhogy visszahanyatlottam inkább. A nővér levett vért vérátömlesztéshez, de amikor ezt megemlítették, mondtam, hogy inkább összeszedem magam valahogy. Azt mondták, hogy nagyon erősen vérszegény vagyok és a két méhlepény helye is duplán vérzik, azért vagyok ilyen erőtlen. Kaptam kétféle infúziót, attól némiképp erőre kaptam és le tudtam mosdani. Az volt a jó, hogy az egyik délelőtti szüléshez ugyanazt a gyerekorvost hívták fel az örzőbe, aki este a mi babáinkat fogadta és meg tudtam tőle kérdezni, hogy jól vannak-e. 

Kb. dél volt, mire lett ágy a gyermekágyas osztályon, akkor át lehetett költözni oda. Hamarosan hozták a babákat is, akkor tudtam őket alaposabban megnézni, megszeretgetni. A gyerekágyas osztály maga volt a pokol, egy börtön barátságosabb hely ennél. A szobák borzasztó picik, alig lehet elférni az ágyak között, mi négyen voltunk egy szobában, 5 babával. Valakinek a gyereke tuti üvöltött, úgyhogy pihenni nem nagyon lehetett. Engem a professzor asszony külön kéretett és megüzente, hogy nehogy kivigyem a babákat a látogatók közé, mert túl kicsik. Folyamatosan mindenki azt súlykolta, hogy koraszülöttek (betöltött 37. hét után születtek) és esendőek, nagyon kell rájuk vigyázni. K bejött, de a babákat meg sem nagyon tudtam mutatni neki, mert ő nem jöhetett be a szobába, én meg nem vihettem ki őket. Végül úgy tudta megnézni őket, hogy az ajtóba elvittem az egyiket, odaadtam neki és visszamentem a másikért. Ez nagyon megviselt, még most is sírok, ha arra gondolok, hogy elvették tőlünk ezeket a perceket-órákat. Olyan jó lett volna leülni valahol és csak nézni őket, megbeszélni, ki mit élt át, stb. Nagyon lélektelen volt az egész. Már az első nap kicsit morcosan megkérdeztem, mikor mehetünk haza. A csecsemősök egyébként nem voltak különösebben segítőkészek, de egy kis kedvességgel meg lehetett szelidíteni őket. A babáink egyébként nagyon népszerűek voltak ott. Tényleg nagyon szép, formás babák voltak és most is azok. 

Végül szombaton jött el a szabadulás napja, de még aznapra is hagytak némi stresszt, mert egészen a vizitig nem volt biztos, hogy hazaengedi őket a gyerekorvos a sárgaság miatt. Szabályosan elmenekültünk onnan. 

Összességében a műtét nekem nagyon jó emlék volt, amíg élek nem felejtem el. Utána sem volt semmi gondom a szédülésen kívül. Nem fájt a fejem, nem remegtem, nem volt hányingerem.