Boldog vagyok! Már reggel érkezett az émelygés. Most már végre tényleg úgy érzem, hogy babát, bocsánat babákat várok:)

Úgy tűnik, hogy K is kezd felengedni. Nem beszélünk róla, de látom, hogy kevésbé feszült, sokkal felszabadultabb velem is. Lassan megszokja a gondolatot, hogy apuka lesz, és lassan én magam is elhiszem, hogy megtörtént a csoda. 

Erről már korábban is akartam írni: sokan kérdezgették, hogy ugye most nagyon boldog vagyok, meg hogy szeretnék látni a boldog képemet, úgyhogy találkozzunk. Nem tudom, hogy bennem van-e a hiba, vagy ez természetes folyamat, de nem érzem a felhőtlen boldogságot. Persze örülök neki, de magam is valami földöntúli boldogságot vártam és az nem jött. A szüleim mindenkinek elújságolták, fénysebességgel terjedtek a hírek, és meg folyamatosan azt érzem, Istenem, csak el ne kiabáljuk... Persze nem hibáztatom őket én is nagyon sokmindenkinek elmondtam, mert legszívesebben a homlokomra tetoválnám, de rögtön azután, hogy kijön a számon, jön a para...csak minden rendben legyen... mert persze az első trimeszter rizikós, akkor még bármi történhet. Utána meg jaj, csak rendben legyen a genetikai vizsgálat és egészségesek legyenek a babák.... stb. Ilyen alapon nem tudom, mikor lesz egy olyan időszak, amikor tényleg, felhőtlenül boldognak érezhetem magam. 

Amikor még benne voltunk a stimulációban bizakodtam, de ez is fura érzés volt, mert a lelkem mélyén azt éreztem, hogy előbb vagy utóbb sikerülni fog, de el sem hittem, hogy az éppen most lesz. Pedig úgy éreztem, hogy nem vállalok több lombikot. Nem a fizikai terhelés miatt, az kibírható, hanem az érzelmi hullámvasút miatt. A beültetés után két hetet nem kívánom senkinek. Szerencsére nekem ez a két hét inkább csak egy hét és egy nap volt, mert hétfőn volt a beültetés és rákövetkező kedden már egy nagyon halvány pozitívat teszteltem, így már nem kellett annyira izgulni. 

Akartam még egy kitérőt tenni a lombik megterhelésről is. Véleményem szerint érzelmileg sokkal megterhelőbb, mint fizikailag. Biztos vannak, akik kevésbé szerencsések és lesznek komplikációk, amik fizikailag sem kellemesek, de normál esetben nem olyan gáz. Fontos az ember saját hozzáállása. Van ismerősöm, aki majdnem idegösszeroppanást kapott, állandóan panaszkodott a stimuláció alatt, igaz az illető amúgy is egy hisztérika, és volt olyan is, akiről még a közvetlen munkatársai sem tudták, miben van benne, mert fegyelmezett volt. Én is éltem közben a normál életemet, nem csináltam belőle nagy ügyet. Ami az érzelmi oldalt jelenti, az már korántsem olyan könnyű. Az érzelmi oldalban sokat tudnak segíteni az intézetben. Számít, hogy milyen légkörben zajlik a kezelés. Nekem ebben is szerencsém volt, mert olyan intézetet és orvost találtam, aki megtalálta a kulcsot hozzám. Ott mindenki nyugodt, barátságos és pozitív. Sok biztatást kap az ember. Utólag kiderült, hogy engem kifejezetten megszerettek, de ezzel együtt nem éreztem azt, hogy kivételeznének velem, ugyanúgy viselkedtek mindenkivel. 

Picit zavaros volt az ez a bejegyzés, de az én érzelmeim is ugyanilyen zavarosak:) Bocs