Pumicica visszatér ráadásul ikrekkel:)

 Idén nem böjtöltem. Az az igazság, hogy annyira lekötötte a gondolataimat a terhesség és az ezzel járó teendők, hogy észre sem vettem, mikor volt Hamvazószerda. Utána viszont jött az étvágytalanság és émelység, amikor viszont örültem, ha bármit meg tudtam enni. 

Ma viszont Nagypéntek van, az mégiscsak más, mint a többi nap... Fontolgattam, hogy böjtöljek-e, hiszen már amúgy is kihagytam a többit... De reggel eldőlt: kitámolyogtam a konyhába, belenéztem a kávés dobozba és megállapítottam, hogy elfogyott... illetve egy nagyon mikroszkópikus és nagyon híg kávéra volt elegendő, ami maradt. Úgyhogy böjtölök.

Éjszaka végre esett az eső. Tegnap este, amikor jöttem haza, már nagyon messziről látszott, hogy villámlik, de nem esett. Hajnalban fejfájásra és esőre ébredtem. Szerencsére mindkettő abba maradt reggelre, de a kert gyönyörűen felfrissült. A feketerigók vidáman ugrándoznak és végre minden igazi, tavaszi zöld. Majd hétvégén csinálok néhány fotót, mert annyira gyönyörűek a színek. A két éve ültetett lila akácom is virágzani fog. Na jó, egy virág van rajta. Alig várom, hogy kinyíljon, mert nagyon kiváncsi vagyok rá. Amikor vettem, annyit tökölődtem rajta a kertészetben, hogy a végén nem azt a fajtát vettem meg, amit szerettem volna. Csak az a baj, hogy arra nem emlékszem, hogy milyet:) Asszem, hogy olyat, aminek nagyon hosszú a virágja, de nem illatos. 

 Hosszas vívódás után ma elhaladtam életem első kismamatornájára. Nem nagyon akaródzott menni, de be kellett látnom, hogy már nem ajánlatos és nem is tudok úgy mozogni, mint korábban. A múltkor valaki miatt futottam pár lépést és rájöttem, hogy egyáltalán nem esik jól.

Valamit viszont muszáj mozognom: részben nem akarok bálna méretűre hízni, részben pedig úgy gondolom, hogy nem árt fittnek lenni a jövőre nézve. 

A kismamatorna gondolatára felállt a szőr a hátamon: elképzeltem, hogy ott lesz egy csomó terhes csaj, akik csak egymást paráztatják be, a torna meg abból áll, hogy ott zümmögünk egy órán keresztül. 

Ehhez képest hárman voltunk + az oktató, aki mindent megpróbált, hogy beszélgessünk, de ez nem nagyon ment, senki nem akart különösebben megnyílni. A torna maga ahhoz képest, hogy milyen látványt nyújtott, elég kemény volt, szerintem holnapra izomlázam lesz. 90 perc volt, tökre elfáradtam a végére, a metrón majdnem elaludtam:)

De a hétvége megint a sport jegyében telik, mert megyünk nordic walkingozni:)

 Ez a terhesmatek dolog továbbra sem megy nekem: Ha egyszer egy hónap 4 hétből áll, akkor miért most, amikor a 3. hónapból már letelt egy hét, fordultunk át a második trimeszterbe? Elvégre trimeszter 3 hónapot jelent, nem? 

Mindegy, lényeg a lényeg, átfordultunk. 

Ez a szeles idő kicsit megvisel, zavar, hogy hideg van és nem lehet kint lenni. Szombaton elmentünk nordic walkingozni, de meg kell mondjam, nem esett jól. Az emelkedőn komoly légszomjam volt, úgy látszik, ez most már romlani fog. 

Utána babáztunk egy kicsit, egy barátunknak a lánya volt itt a kisbabával. Nagyon cuki bébi:) És megkaptuk az első babaruhát is, egy ún. szoros pólyát. Elég bizarrul néz ki, de állítja, hogy Németországban, ahol most lakik, használják és az ő babájának is nagyon jó volt, szépen, nyugodtan tudott benne aludni. Majd meglátjuk...

 Szerdán túlestem a genetikai UH-n. Rettenetesen ráparáztam, de felesleges volt, minden rendben ment. A doki borzasztó kedves volt, valószínűleg a magánéletben is egy jólelkű, melegszívű ember. Nagyon fiatal(nak) tűnik. Vajon szingli? hmmm.... na jó egy terhes nőnek ne legyenek ilyen gondolatai:) 

Először is, ez volt az első Uh, ami már hasi volt. Mit mondjak örültem neki. A babácskák nagyon szépen látszódtak. Azzal kezdte, hogy megnézte őket általánosságban és már akkor mondta, hogy nagyon szép babák, úgyhogy már ekkor megnyugodtam. Utána elkezdte őket külön-külön nézni, és mindenfélét mért. Mondta, hogy helyezzem kényelembe magam, és nézegesssem őket, ő addig mérni fog, de mindig mondja, mi micsoda. A legfontosabb a nyaki redő volt, ami az egyiküknél 0,8, a másikuknál 0,9 mm volt. Az orrcsontok is szépen látszódtak, ami szintén fontos és a fülecskék is. Megnézte a fejkörfogatot és a belső szerveket is: a beleket, májat, húgyhólyagot és a keringést is. Mondta, hogy szép hosszú babák 68 és 67 mm, kérdeztem, vajon kire hasonlítanak, egyikünk sem túl magas. Számomra a dolog két oldalról is hihetetlen: egyrészt hihetetlen, hogy kb. 7 cm-esek és már mindenük megvan. Milyen icike-picike lehet minden... Másrészt meg az is hihetetlen, hogy ezt mind már meg is nézhetjük!

A végén jött a slusszpoén, hogy az egyikük, "B" baba megfordult, elkezdett mocorogni és megmutatta magát: 70-80%, hogy kisfiú. Remélem, a másikuk lány:) Ő nem mutatott semmit, csak a hátát:)

 Két-három napja visszatért az életerőm. Már nem érzem magam annyira fáradtnak, legalábbis nem napközben. Szombaton még aludtam délben a hintaágyban, miközben K csattogtatta a metszőollót, vasárnap délután is ledőltem egy kicsit, akkor már itthon a nyugágyba, de nem tudtam elaludni, csak olvastam és szemlélődtem. Tegnap pedig már nem voltam álmos napközben. 

Hihetetlen, mert ahogy Szami is írta, azt mondják, a második trimeszterben már minden jobb lesz. És tényleg... meg vagyok lepve, hogy két-három nap alatt mennyi minden tud változni, és milyen drasztikusan. 

A gyomrom még nem az igazi, de jobb. A puffadás elmúlt, kétszer ettem összesen az aszalt szilvából, azóta arra sincs szükségem. 

Most a következő a 12 hetes genetikai UH lesz, szerdán. Be vagyok parázva, hogy minden rendben legyen. 

A hétvégén voltam a szüleimnél is, anyukám megjegyezte, hogy már bizony nő a pocakom. Szerintem azért van ott egy kis hájacska is:) Egyenlőre a legjelentősebben a derekam vastagodott. Folyamatosan mérem magam (tudjátok Szűz vagyok, nekem fontos, hogy mindenről legyen adat, statisztika, táblázat) és eddig kb. 1 kilót híztam, a méreteim szerint a fenekemre és a combomra semmit, a többlet a derekamon, pocakomon és a mellemen van. Ez utóbbi nem gond, egyáltalán:)

És tessék két kép a 11 hetes Uh-ról. 

A hétvégén vettem néhány növényt, vasárnap el is ültettem őket. Szert tettem egy kis citromfára is. Ugyan K azt mondja, hogy úgyis ki fog múlni, de azért én reménykedem a túlélésben. Még át kellene ültetnem, de ahhoz citrusföld kell, amit nem sikerült szereznem. Tele van bimbókkal, alig várom, hogy kinyíljanak és illatozzanak. Elültettem néhány virágmagot is, kiváncsi vagyok, kinőnek-e. Nem palántáztam őket, azt írták nem kell, de hogy nem fogom eggyelni őket, az is biztos. Nem szokott sikerem lenni a magokkal, de ezúttal hátha. Vettem szagosbükkönyt, most lelkesen csíráztatom a magokat:)

 Elhatároztam, hogy nem akarom ezt a blogot teljesen kismamásnak csinálni. Esküszöm, hogy nem a hormonok borították el az agyamat, de egyszerűen folyamatosan leköti a gondolataimat a terhesség. Persze dolgozom is, végzem a munkámat, de egy picit lassítottam, de a helyzet az, hogy ott annyira vacakul mennek a dolgok, hogy nincs is mit írni róla. Borzasztó lassú a biznisz, de szerencsére K belendült és folyamatosan dolgozza fel azokat az anyagokat, kapcsolatokat, amiket a vásárból hoztunk. Hálás vagyok érte, mert a kreatív elfoglaltságok egyszerűen nem mennek. Állandóan fáradt és álmos vagyok, egyre többször veszem észre, hogy csak ülök és nézek ki a fejemből. 

Visszakanyarodva a terhességre vagy várandósságra, ha így jobban tetszik, tényleg leköti a kevés rendelkezésre álló agykapacitásom kb. 80%-át. Általában két állapot létezik, na jó, három, de a legutolsó az inkább a bambulás, ott agyi tevékenység nincs.

Az első állapot, amikor szarul vagyok. Ekkor a kapacitásaim 100%-át a létezés vagyis inkább a túlélés köti le. A szarul vagyok állapot főként a gyomromra korlátozódik, de az épp elég. Képzeld el, hogy már két hónapja folyamatosan el van rontva a gyomrod, vagy benyeltél valami szar vírust. Semmi nem esik jól, de enni muszáj, pedig rohadtul nem vagy éhes és ránézni nem bírsz semmire. Ráadásul azért is muszáj enni, mert akkor jobb lesz. (épp az imént gyűrtem le egy párizsis szendvicset ennek jegyében). Átmegyek a kajáldába, ahol önki van, általában legalább 10 féle kaja kitéve, egyik jobban néz ki mint a másik és tényleg finomak is. Én meg ott állok és csak bámulom őket és utálom mindegyiket. Eddig az is gondom volt, hogy rettenetesen puffadtam, amitől büfiztem, és ettől azonnal felfordult a gyomrom. Amikor a dokival bizalmasan közöltem ezt a tényt, megkérdezte, hány naponta szoktam eljutni a vécére. Kicsit kínos kérdés, ezt legmélyebb magánügyemnek tekintem, de vallottam. Aszalt szilvát javasolt. Kicsit szkeptikus voltam, de két szem aszalt szilva megtette a hatását. Kicsit túl jól is, mert tegnap például rettenetesen fájt a gyomrom. Gondolom el kell találni a megfelelő dózist. 

A második állapot, amikor éppen jól vagyok. Azért ilyen is van, szerencsére. Ilyenkor viszont a gondolataimat az álmodozás köti le. Valahonnan az agyam legmélyéről eszembe jutnak ilyenkor gondolatok: pl. mikor tudjuk meg a babák nemét? mikor mozdulnak meg? mikor érdemes 4D Uh-ra menni? Ekkor haladéktalanul a guglihoz fordulok és órákat vagyok képes kutatással és olvasgatással tölteni. 

Viszont most már attól is jobban érzem magam, hogy szerdán végre eljutottam a fodrászhoz és valamilyen emberi fejet sikerült magamra varázsolni. 

 Ma újabb UH-n vagyok túl, és madarat lehet fogatni velem:) A babákkal minden rendben, egyikük 4,5 cm, másikuk 4,7 cm. Ugyan a genetikai UH még csak jövő héten lesz, és nem is a saját orvosom fogja csinálni, de azért megnézte a nyaki redőt és azt mondta, hogy 2,5 mm mindkettőnél, ami tökéletes. A babák egyébként hadonásztak, forgolódtak, mocorogtak, tették a dolgukat. 

A másik, aminek nagyon örültem, akkor történt, amikor visszamentem az irodába. K éppen kint cigizett és szokásától eltérően azonnal azt kérdezte, még az utcán, hogy minden rendben van-e, merthogy olyan sokára jöttem. Mondtam minden OK, csak el voltak csúszva. De a marcona külső mögött érző szív dobog, most lelepleződött, hogy AGGÓDOTT!

Ez nagyon megsimogatta a lelkemet:)

  A hosszú hétvégét kertészkedéssel töltjük. Ez elvileg jó, de gyakorlatilag baromi fárasztó. Az első két napot az én kertemet raktuk rendbe, készen vagyunk. Holnap-holnapután meg K-ét. 

Meg kell állapítanom, hogy hamar elfáradok. Tegnap déltájban annyira fáradt voltam, hogy elnyúltam a nyugágyban. Rossz volt a lelkiismeretem, mert félálomban folyamatosan hallottam, hogy K csattogtatja a metszőollót. Cserébe az ő délutáni sziesztája idején meg én dolgoztam. Mindenesetre most nagyon jó ránézni a kertre. Na jó, nem az első kertre, mert ott a kutyák gyakorlatilag elpusztítottak mindent, ami nem volt fásszárú, értsd a füvet. Újabb kutatást indítottam, mit lehetne oda telepíteni, mert az egészet lekövezni nem szeretném, részben az anyagiak miatt, részben pedig utálom, ha minden beton: zöldet szeretnék. 

Most találtam egy blogon egy növényt: liriope spicata, persze nem lehet itthon kapni, illetve eddig még nem találtam. Azért nem adom fel:) Fű-szerű levelei vannak és lila virágja, évelő, örökzöld. 

 Szerintem elég jól néz ki. 

Amúgy baba-fronton a helyzet az, hogy holnaptól már nem kell progeszteront szednem. Már egy hete folyamatosan csökkentettük az adagot, de holnap végleg el lehet hagyni. Nagyon izgultam, hogy ne legyen semmi gáz, de szerencsére minden OK. 

Hétfőn megyek a következő UH-ra, remélem, hogy ott is minden rendben lesz. 

 Köszönöm az érdeklődést, megvolt a védőnő és a genetikai tanácsadás is. Igazatok volt, kár volt ráparázni. 

A védőnő kedves volt, igaz, hogy egyenlőre semmi újat nem tudott mondani. Kitöltötte a kiskönyvemet és ellátott egy halom reklám cuccal. Majd négy hét múlva kell mennem újra. Persze nem mondta előre, hogy kellenek a laborleleteim, így azokkal kénytelen lesz beérni a következő alkalommal. 

A genetikai tanácsadáson is túl vagyok. Sajnos az én koromban és az ICSI lombik miatt kötelező. A doktornő nagyon kedves volt, elmondta, hogy megint határeset vagyok. Ugyanis az én koromban a kromoszóma rendellenesség kockázata 1%, az amniocentézis okozta vetélésé 0,5%, de az ikrek két szúrása miatt ez is duplázódik, így az is 1%. Ebben az esetben nem ajánlják fel, mert az elérhető előny azonos a kockázattal. Persze én dönthetek úgy, hogy kérem. A vérvételt nem javasolta, mert a két baba miatt hiába is lenne eltérés, nem tudnánk, melyikük okozza. Elküldött két genetikai UH-ra, az egyiken a szivet is fogják nagyon alaposan vizsgálni. Az elsőt a 12. héten a másodikat a 16.-on. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit tenne az én helyemben: azt válaszolta, hogy ha ő nem csináltatná meg az amniocentézist. Végül abban maradtunk, hogy ha a két UH-n mindent rendben találnak, akkor ráérek még dönteni. Egyébként a 9 hetes UH kép alapján azt mondta, hogy nem hiszi, hogy ezekkel a babákkal bármi gond lenne. 

Közben megjártuk Olaszországot is, a szokásos vásárt. Végre nem fáztam, sütött a nap és minden szuper volt. Szerencsére ezen a pár napon a rosszullétek is elkerültek, csak odafelé voltam szarul. 

A következő lépés jövő hétfőn újabb UH + randi a nőgyógyásszal, azután majd a 12. heti genetikai UH. Nagyon vigyáznak rám és bár ez a gondoskodás nekem elég sok pénzembe kerül, de jól esik:)

  A harmadik UH-n megint meghallgattuk a szívverést és megnéztük a babákat. Mindketten szépen fejlődnek, 2,5 cm-esek. Nagyon vicces volt, hogy mozogtak mindketten. Először csak az egyikük, azután a másikuk is, amikor visszamentünk hozzá. Forgolódtak és a kezüket mozgatták. (mármint a kéz-kezdeményüket - egyúttal tartozom egy kiigazítással a múltkorról, mielőtt az anatómia-tudósok megrónának: még nincs ujjlenyomata a babának ilyenkor, merthogy még keze sincsen, csak kis kezdemények)

Volt pisi gyorsteszt és vérnyomásmérés, de minden OK. 

Amikor megmutattam az UH-t K-nak, mondta, hogy nagyon klassz, de ha valaki azt mondaná neki, hogy ebből vakondok fognak születni, akkor azt is elhinné:) Pedig ahogy megmutatta az egyik doktornő a képen, már látszik a kis orruk és a szemük is. Végül abban maradtunk, hogy minden bizonnyal oposszumok:)

A hét végén már lehet csökkenteni az utrogestant és a duphastont is, és végetér a szex-böjt is. Attól egy kicsit félek, mármint, hogy nem ártok-e a babáknak. 

Ma megvettem életem első kismama nadrágját. Muszáj volt, mert bár nem igazán látszik a hasam, de már a szorosabb nadrágok nagyon nyomják a hasamat. Legnagyobb elképedésemre nullás méretű gatyát kellett vennem. Ez tetszeni fog, ha így megy tovább:) A hozzám hasonló kezdők számára: a nullás méret nem a pocak méretét jelzi, hanem a nadrágét, mintha azt mondanám: XS. szóval kicsi. Ezek szerint a bálnák között kicsinek számítok:) ez kellemes meglepetés volt, mert az eddigi összes vásárlásom közül a rémálom mindig a nadrág volt: a Mango és társai üzletekbe be sem mentem, mert a combomon nem jött fel semmi. Azokat a nacikat a Szamihoz hasonló gazellákra méretezték. Szóval kellemes csalódás volt:)

Holnap megyek a védőnőhöz vizitelni. Nagyon be vagyok parázva, hogy milyen némbert kapok. Eleve nyűgös vagyok miatta, mert kötelező. Nem látom be, hogy nekem, aki eddig három UH-n volt és különben is szoros ellenőrzés alatt van, minek kell még elmenni valakihez, aki megméri a vérnyomásomat és a súlyomat. Mellesleg ezt ma megtették a kismamagondozáson is. Szóval megyek holnap reggel. Drukkoljatok, hogy kedves némbert kapjak!

A másik, ami miatt be vagyok parázva, az a genetikai tanácsadás: a doki szerint be kell jelentkezzek és majd a doktornő megmondja, hogy milyen vizsgálatot kér: A verzió: genetikai UH (tarkóredő mérés) + vérvétel - B verzió: magzatvíz mintavétel 

Nem is a vizsgálattól félek, hanem az eredménytől, hogy minden rendben legyen. Remélem, hogy a biológusok ügyesek voltak. Abban bízom, hogy csillagos ötös minősítésű embrióból nem lehetnek beteg babák. Ugye nem? 

 Boldog vagyok! Úgy látom, K végre megbarátkozott a gondolattal, hogy babáink lesznek: Tegnap vendégségben voltunk és ő újságolta ott mindenkinek a híreket, pedig nem lett volna kötelező. Ráadásul megtudtam azt is, hogy Neki mindegy, milyen neműek lesznek a babák, csak egészségesek legyenek. Meglepődtem kicsit, bár tudom, hogy ez az adekvát válasz erre a kérdésre. De azért az embernek vannak preferenciái. Mi poénkodtunk kicsit azon, hogy ha két lánnyal áldja meg az ég, akkor mit fog szólni. Ő viszont kicsit elkomolyodva azt mondta, hogy azért kicsit fontosabb az, hogy egészségesek legyenek, mint a nemük. Majdnem elbőgtem magam... és akkor és ott abban a pillanatban azt gondoltam, leszarom, hogy hol lakunk, ha ilyen boldogok tudunk lenni. Na, azért hamar összeszedtem magam és úgy döntöttem, hogy azért nem hagyom magam ennyire könnyen:)

Amúgy a hétvége harmóniában telt: ott aludtam már pénteken (eldőltem este fél nyolckor és nyolckor már aludtam is), szombaton délelőtt elmentünk nordic walkingozni, innen hazafelé volt egy kis feszkó, mert 1-re már otthon akart lenni, de én még el akartam kanyarodni thai kajáért ebédre. Végül azért ezen is túllettünk... estig csak heverésztem, aztán este vendégség. Bár nagyon jól éreztem magam, sajnos a gyomrom felmondta a szolgálatot és csak a szememmel szerettem volna enni. 10-kor érzékeny búcsút vettem a társaságtól és megkértem K-thogy vigyen haza, ő meg visszament még bulizni. Mire éjfél körül befutott már szinte ki is aludtam magam:)

Ma délelőtt megint egy nagyot sétáltunk, mert isteni idő volt. Délután hazajöttem és még éppen elég időm volt a kertben a kutyák nyomait eltakarítani és még kinyúlni is egy kicsit. 

Holnap UH lesz reggel, már nagyon várom és nagyon kiváncsi vagyok. Semmi okom az aggodalomra: sem görcsök, sem vérzés, sem folyás.... de mégis. (na jó, most éppen egy ponton a jobb oldalon alul időnként fáj a hasam)

 Szerencsére nem úgy, hanem lelkileg: ma átköltöztettem a cicámat az anyukámékhoz:(

A dolog úgy történt, hogy pénteken megkaptam a labor eredményeimet, ami szerint toxoplasmára negatív vagyok, vagyis még nem estem át ezen a betegségen, tehát még megkaphatom. Ez normál esetben nem gáz, de terheseknél igen. Mondjuk nem halálos, lehet ellene antibiotikumot kapni és akkor elvileg nem okoz gondot (de mi van ha gyakorlatilag mégis?). Eddig is vegyvédelmi felszerelésben takarítottam a macskaalmot és fertőtlenítettem állandóan, de mittomén hogy ez elég-e. 

A másik probléma a cicával az, hogy egyszerűen nem bírja a csukott ajtókat, ha valahová be akar menni, odaáll és artikulátlan hangon ordít. Ez most is rettenetesen kellemetlen, de ha meglesznek a babák, akkor kezelhetetlenné válik. Az nem megoldás, hogy kinyitjuk az ajtókat, mert K kitiltotta a hálószobából és a fürdőszobából, a gardróbból én, mert összeszőrözi a ruhákat. Ha meglesznek a babák a babaszobába sem mehet be értelemszerűen. Akkor nyilván ott fog ordítani...

... és végül a harmadik... K utálja a macskát. Elviseli, de egyáltalán nem lelkesedik érte. Kicsit reménykedem benne, hogy így, hogy nem lesz itt, talán rá tudom venni, hogy itt legyünk és ne Nála. Pénteken kifejtette barátoknak, hogy neki egyszerűen sok itt nálam az élőlény: 2 kutya, 1 cica és most még hozzá 2 gyerek. 

Átvittem a cicát, de pocsékul érzem magam miatta: amiatt, hogy szegény öreg macsekot áttelepítettem és nem tudom eldönteni, hogy pontosan miért, a toxoplasma miatt, a saját kényelmem miatt vagy azért, mert remélem, hogy így itt lehetünk. Legjobban attól félek, hogy a saját kényelmem miatt tettem. 18 évig volt a társam, de mióta kutyáim vannak tényleg nem kap annyi figyelmet, mint előtte. Rossz a lelkiismeretem, hogy beleszerettem a kutyákba és most hogy öreg lett és háklis, eltávolítom a háztól. Abban bízom, hogy a szüleimnél már van egy cica, korábban volt három is, tehát talán ott nem lesz gond. Mivel ott nagyobb a tér és nyitva vannak az ajtók, talán nem fog ordítani. és abban is bízom, hogy jól fogja ott érezni magát. Régebben, amig nem itt laktam, akkor ha elutaztam, lakott velük itt. De az régen volt, több mint 10 éve. 

Átvittem, szerencsére nem bújt be azonnal, körbejárt, nézelődött, szaglászott, azután lefeküdt az asztal alá. Azután felment az emeletre és ott összetalálkozott a másik macskával, aki lezavarta. Remélem, hogy ez is elrendeződik, mert a másik is elég félős...

Szóval pocsékul érzem magam....

 Lassan vége a 7. hétnek és kezdem magam jobban érezni émelygésileg. Az étvágyam még nem tért vissza, de már határozottan jobb. 

Érdekes, hogy a reggeli rosszullét nálam kifejezetten nem a reggelekre, inkább napközbenre korlátozódik. Általában 11 körül kezdődik és kb. 3-ig tart. 

Tegnap sikerült kontaktálnom az endokrinológussal. A doktornő nagyon kedves volt, azt mondta, hogy nem muszáj most mennem, ráér később is, de emeljem meg a szénhidrát adagomat 180-200 CH-ra (brrrr....), illetve az euthyroxomat 0,5-re. Az utóbbival nem lesz gond, de a több evés, az nem egyszerű. Megbeszéltük, hogy most azért elmegyek hozzá (10.000 egy vizit) és megbeszéljük a diétát, mert azt nem tudom egyedül összehozni. Fontos, hogy rendben legyen az inzulin szintem, nehogy átcsapjon terhességi cukorbetegségbe a dolog, mert ezügyben is halmozottan hátrányos helyzetben vagyok:) ikres + 35 feletti - na persze, miért is ne? 

Itality írta kommentben, hogy az ember megkapja, ha erősen vágyik rá. Eszembe jutott, hogy ez mennyire így van: jópár éve, amikor még egyáltalán nem is volt tervben semmilyen gyerekproject befészkelte az agyamba magát a gondolat, hogy nekem biztos nem lesz könnyű teherbe esnem (hogy miért azt nem tudom) és biztosan lombikra fogok szorulni, de nem baj, mert akkor legalább lehetnek ikrek is. ... és tessék... Kiváncsi vagyok, hogy a másik vágyam, egy vegyespáros vagy esetleg két kislány is teljesül-e. Valahogy továbbra sem tudom elképzelni, hogy fiaim legyenek. 

Tegnapelőtt bent volt egy ikres barátnőm a boltban a babákkal. Több mint egy órát beszélgettünk, közben a babák teljesen nyugiban el voltak, hol aludtak egy kicsit, hol nézelődtek, de még hangjukat sem lehetett hallani. Szerencsére közben K is befutott. Örültem, hogy látja őket, mert mindig jó hatással vannak rá, úgyhogy csak terápiás babáknak hívom őket. Azt mondja, hogy álomcsecsemők...

 Azután, hogy az egész hétvégét átparáztam, mert nem voltam rosszul, eljött végre a mai nap, amikor emberi számítás szerint szívhangot kellene hallanunk. 

És tadam.... megvolt mindkettő, szinte teljesen egyformák, az egyik baba 10 mm, a másik 11 mm nagyságú és láttuk a kis szivüket pulzálni, utána pedig hallottuk a szívverést is. Hihetetlen volt... olyan gyorsan ver mint egy kis madáré. Azt sem tudtam, hogy ez jó vagy rossz, ilyennek kell-e lennie, vagy sem. A doki megnyugtatott, hogy pontosan olyanok, amilyennek lenniük kell. 

Megbeszéltük a továbbiakat is, elvállalt szülni is, aminek nagyon örültem. A Kútvölgyiben vezet szülést, aminek csak az a szépséghibája, hogy ők koraszülést nem vállalnak, de azt mondta, hogy ha oda jutunk, akkor majd azt is megbeszéljük és megoldjuk. 

K megint előjött a problémáival, de az az igazság, hogy ezek a sirámok leperegnek rólam. Tényleg nem idegesítem fel rajta magam. 

 Pont egy hete émelyeg a gyomrom.... Félre ne értsetek, nem baj, sőt örülök neki, de ettől még pocsék érzés, pedig ennél lehetne sokkal rosszabb is. Ugyanis eddig még nem dobtam ki a taccsot. 

A sztenderd kaja itthon: 1 db párizsis piritós reggelire, vacsorára. De ez sem esik jól. Egyszerűen utálok enni. Ránézni nem tudok semmire. Délben, illetve kettő körül elvonszolom magam ebédelni és ott a nagy választékból kín-keservvel lenyomok valamit a torkomon. Akkor is utálom, ha tudom, utána jobb lesz. 

Tegnap délelőtt valamiért jobb volt egy kicsit, persze ez sem volt jó, mert így meg azon aggódtam, hogy minden rendben van-e. Már kellően kétségbeestem, amikor viszont teljes erővel megérkezett, akkor meg azért éreztem magam rosszul. 

Ehhez jött még az is, hogy az eladólány a boltban beteg lett: Tegnap reggel telefonált, hogy lázas, így be mindenképpen be kellett érni, pedig olyan szívesen visszafeküdtem volna egy kicsit. Oké, nem nyafogok, más normálisan jár dolgozni ilyenkor, nem tízre, hanem nyolcra, és mégis túléli én is túl fogom:)

Csak már látnám az UH-n, hogy minden rendben van. Azt írják, hogy normál szívhang megjelenése után már kevesebb mint 5% a vetélés esélye. Ráadásul azzal stresszelem még magam, hogy nem tudom, maradhatok-e szülni is a dokimnál. Hülye vagyok, mert na és, ha nem? Majd keresek másik dokit, másik kórházat. 

 Boldog vagyok! Már reggel érkezett az émelygés. Most már végre tényleg úgy érzem, hogy babát, bocsánat babákat várok:)

Úgy tűnik, hogy K is kezd felengedni. Nem beszélünk róla, de látom, hogy kevésbé feszült, sokkal felszabadultabb velem is. Lassan megszokja a gondolatot, hogy apuka lesz, és lassan én magam is elhiszem, hogy megtörtént a csoda. 

Erről már korábban is akartam írni: sokan kérdezgették, hogy ugye most nagyon boldog vagyok, meg hogy szeretnék látni a boldog képemet, úgyhogy találkozzunk. Nem tudom, hogy bennem van-e a hiba, vagy ez természetes folyamat, de nem érzem a felhőtlen boldogságot. Persze örülök neki, de magam is valami földöntúli boldogságot vártam és az nem jött. A szüleim mindenkinek elújságolták, fénysebességgel terjedtek a hírek, és meg folyamatosan azt érzem, Istenem, csak el ne kiabáljuk... Persze nem hibáztatom őket én is nagyon sokmindenkinek elmondtam, mert legszívesebben a homlokomra tetoválnám, de rögtön azután, hogy kijön a számon, jön a para...csak minden rendben legyen... mert persze az első trimeszter rizikós, akkor még bármi történhet. Utána meg jaj, csak rendben legyen a genetikai vizsgálat és egészségesek legyenek a babák.... stb. Ilyen alapon nem tudom, mikor lesz egy olyan időszak, amikor tényleg, felhőtlenül boldognak érezhetem magam. 

Amikor még benne voltunk a stimulációban bizakodtam, de ez is fura érzés volt, mert a lelkem mélyén azt éreztem, hogy előbb vagy utóbb sikerülni fog, de el sem hittem, hogy az éppen most lesz. Pedig úgy éreztem, hogy nem vállalok több lombikot. Nem a fizikai terhelés miatt, az kibírható, hanem az érzelmi hullámvasút miatt. A beültetés után két hetet nem kívánom senkinek. Szerencsére nekem ez a két hét inkább csak egy hét és egy nap volt, mert hétfőn volt a beültetés és rákövetkező kedden már egy nagyon halvány pozitívat teszteltem, így már nem kellett annyira izgulni. 

Akartam még egy kitérőt tenni a lombik megterhelésről is. Véleményem szerint érzelmileg sokkal megterhelőbb, mint fizikailag. Biztos vannak, akik kevésbé szerencsések és lesznek komplikációk, amik fizikailag sem kellemesek, de normál esetben nem olyan gáz. Fontos az ember saját hozzáállása. Van ismerősöm, aki majdnem idegösszeroppanást kapott, állandóan panaszkodott a stimuláció alatt, igaz az illető amúgy is egy hisztérika, és volt olyan is, akiről még a közvetlen munkatársai sem tudták, miben van benne, mert fegyelmezett volt. Én is éltem közben a normál életemet, nem csináltam belőle nagy ügyet. Ami az érzelmi oldalt jelenti, az már korántsem olyan könnyű. Az érzelmi oldalban sokat tudnak segíteni az intézetben. Számít, hogy milyen légkörben zajlik a kezelés. Nekem ebben is szerencsém volt, mert olyan intézetet és orvost találtam, aki megtalálta a kulcsot hozzám. Ott mindenki nyugodt, barátságos és pozitív. Sok biztatást kap az ember. Utólag kiderült, hogy engem kifejezetten megszerettek, de ezzel együtt nem éreztem azt, hogy kivételeznének velem, ugyanúgy viselkedtek mindenkivel. 

Picit zavaros volt az ez a bejegyzés, de az én érzelmeim is ugyanilyen zavarosak:) Bocs

 Remélem, minden rendben van odabent. Ha számításaim jók, akkor 5+2-nél tartok. Elég béna ez a számítás, hiszen én pontosan tudom, hogy az én babám/babáim mikor fogantak: január 13-án, pénteken:) Nem is olyan szerencsétlen a péntek 13?

Tényleg remélem, hogy odabent minden OK. Azzal nyugtatgatom magam, hogy ugyan a közismert émelygés, hányás nem érkezett meg (még), de az éjszakai fürdőszobai ingajáratba már beléptem. Szerencsére nem is annyira éjjel jelentkezik, mint inkább hajnalban, vagyis az éjszaka első felét át tudom aludni. Hajnali 2-3 körül ébredek fel először pisilni, azután meg kb. 4-5-kor. Majd 6-kor újra, mert ekkor kell az utrogestan golyócskát felküldeni. Érdekes érzés, mert valójában nem is kell pisilni, inkább olyan érzés, mint amikor fel vagy fázva (persze a többi felfázásos tünet nélkül) és állandóan ingered van, de nincs mit. 

Nagyon hideg volt az éjszaka. A kutyák bent aludtak és persze minden egyes felkelésemkor ők is felkeltek, így ilyenkor őket is kiküldtem pisilni. 

Persze minden napra jut valami, amin be tudok szarni: eddig semmit nem éreztem a méhem körül, de tegnap este viszintesen, közepes élességgel elkezdett fájni. Na, szuper. Szerencsére gugli a barátunk, utánanéztem és úgy tűnik, ez a méhet körülvevő szalagok, izmok nyúlása, amit a méh növekedése okoz. Mindenesetre így is elég nehezen tudtam elaludni. Szerencsére mára elmúlt és nem jött semmi más helyette:)

Jaj, mindenki ennyit parázik? 

Megint tényleg semmire nincs időm, blogolásra sem (mennyire egy húron pendülünk, Szami), pedig annyi minden lenne, amit érdemes lenne megörökíteni. Apró szösszenetek, amik amúgy csak elszállnak. 

A múlt héten ez borzolta az idegrendszeremet, hogy apukám kórházban volt: a szokásos felülvizsgálat lett volna a szívével, de mivel előtte való éjjel rosszul lett, ottfogták. Találtak megint két szűkületet, megcsinálták. Csak persze szegény megszívta a hosszú hétvégét: péntektől bent volt, és csak kedden foglalkoztak vele érdemben, addig csak megfigyelték, meg persze kapott gyógyszereket is. Ezek után csütörtökön szabadult, pénteken már megint bent voltak, mert fájt a mellkasa. megint bent fogták, biztos ami biztos. Most már úgy tűnik, hogy minden OK, remélhetőleg holnap kiengedik. 

Így még annak sem tudtam igazán örülni, hogy megérkezett a kabim. Remélem, hogy most már nem fogok fázni télen:)

Ezen kívül még egy másik ajándékom is úton van: rendeltem egy ebook olvasót. A tracking szerint kiengedték a vámból, remélem, hogy holnap már érte mehetek, vagy kihozzák. 

Pénteken volt a boltban egy kis sajtótájékoztató szerűség, amire bloggereket hívtunk. Azt hiszem, hogy jól sikerült, bár én az apu miatt eléggé indiszponált voltam, de szerencsére K tartotta a frontot. Az első bejegyzések már fent is vannak a blogokon és hatalmas forgalmat generáltak az oldalunkra.